Ugrás a semmibe – Mit tanultam a felmondásból? I.
Sokan nem éppen azt az elgondolást hozzuk otthonról, hogy a munka egy élvezetes, örömteli dolog, amit önmegvalósításunk, hosszú távú céljaink szolgálatába állíthatunk. A munka inkább a „kötelező rossz”, valami, amit a pénzért csinálunk, és egyébként a hátunk közepére sem kívánjuk, fárasztó, iszonyú stresszes és persze még a főnök is egy rabszolgahajcsár. Bár sosem hittem igazán, hogy ez lenne az élet, mégis úgy alakult, hogy tavaly egy olyan buborékba zárva találtam magam, ami ijesztően hasonlított a második leírásra. Felkeltem reggel erőtlenül, megittam a kávét, kedvetlenül felöltöztem és elindultam dolgozni. Átsuhant rajtam, hogy kéne csinálni valami reggelit, de úgy éreztem, nem is vagyok éhes, kedvem sincs hozzá, így inkább elindultam a reggeli tömegben, iszonyat feszültséggel. Utáltam az összes embert a villamoson, mindenkit, aki ugyanolyan savanyú fejjel igyekezett a munkahelyére, mint én. Beérve megvettem a büfében a szendvicsem és a túró rudim, átfutottam az email