Ugrás a semmibe – Mit tanultam a felmondásból? I.

Sokan nem éppen azt az elgondolást hozzuk otthonról, hogy a munka egy élvezetes, örömteli dolog, amit önmegvalósításunk, hosszú távú céljaink szolgálatába állíthatunk. A munka inkább a „kötelező rossz”, valami, amit a pénzért csinálunk, és egyébként a hátunk közepére sem kívánjuk, fárasztó, iszonyú stresszes és persze még a főnök is egy rabszolgahajcsár. Bár sosem hittem igazán, hogy ez lenne az élet, mégis úgy alakult, hogy tavaly egy olyan buborékba zárva találtam magam, ami ijesztően hasonlított a második leírásra.

Felkeltem reggel erőtlenül, megittam a kávét, kedvetlenül felöltöztem és elindultam dolgozni. Átsuhant rajtam, hogy kéne csinálni valami reggelit, de úgy éreztem, nem is vagyok éhes, kedvem sincs hozzá, így inkább elindultam a reggeli tömegben, iszonyat feszültséggel. Utáltam az összes embert a villamoson, mindenkit, aki ugyanolyan savanyú fejjel igyekezett a munkahelyére, mint én. Beérve megvettem a büfében a szendvicsem és a túró rudim, átfutottam az emaileket. Gyomorgörccsel vettem tudomásul a to do listemet, mi az, amihez annyira nincsen kedvem, hogy már ősidők óta halogatom, jöttek a feladatok, a megbeszélések, és egyfolytában azt éreztem, hogy ez az egész engem nem érdekel. Nem akarok ezzel foglalkozni, nem ad számomra semmit. Haza akarok menni. Nem akarok itt lenni. Ez az egész környezet, a feladatok, az emberek, nem én vagyok, nem tartozom ide.

Végül csak vége lett a napnak, hazaúton ugyanaz a fásult érzés, az idegeskedés azon, hogy legalább leülhetnék, de állni is alig van hely, minek vettem fel körömcipőt, baleset van, le kell szállni, nem tudni, mikor jön a pótló, ha egyáltalán, mikorra érek haza, még be is kéne vásárolni. Beléptem az ajtón, hatalmas sóhaj, dühösen lerúgtam a cipőmet, és már kezdtem is a ventilálást, mi történt ma, mekkora szar volt, mennyire utálom. Úgy éreztem, annyi mindent lenne jó csinálni, de nincs hozzá se kedvem, se erőm. Szeretnék másnapra főzni, szeretnék edzeni, szeretnék alkotni, de nem bírok. Szeretnék a párommal minőségi időt tölteni, de képtelen vagyok figyelni rá, csak a végtelen fáradtságot érzem, ha megpróbál felvidítani akkor meg nézek rá szenvedő arccal, mert már elfelejtettem, hogy mi az a jókedv. Úgy feküdtem le aludni, hogy előre görcsöltem a másnapon, előre rettegtem, hogy kezdődik az egész elölről.

Nem kétlem, hogy sokaknak ismerős napi rutin ez, még ha nem is tudatosul még ilyen élesen.

Nagyon sokáig én sem akartam észrevenni, hogy mit teszek magammal. Olyan észrevétlenül vetettem alá az egész életemet egy munkának, amit nem is szerettem, hogy hosszú hónapok kellettek hozzá, míg egyáltalán megcsillant bennem valamiféle fény, hogy lehet, hogy ez nem normális így. Az tiszta volt, hogy nem érzem jól magam, de hogy ez nem törvényszerű, az kevésbé. Aztán volt valahol egy utolsó csepp, talán egy elhúzódó nap, egy elfogadhatatlan hangnemű email, vagy egy elviselhetetlen megbeszélés, már nem is tudom, de egyszer csak megfogalmaztam: én nem így akarok élni.

Beszélgettem a barátaimmal, beszélgettem a kedvesemmel, beszélgettem önmagammal, és minden visszajelzés egy irányba mutatott: egy csendes, szürke, tetszhalott valakivé váltam. Állandóan kedvetlen voltam, erőtlen, a társaságom egyre kevésbé élvezhető, mintha nem lehetett volna már velem viccelődni, szórakozni, izgalmas beszélgetéseket folytatni. Elvesztettem a humorom, az életkedvem, a tettrekészségem. Elvesztettem önmagam.

Akkor mintha kidurrant volna a buborék a fejem körül, és beömlött rajta a valóság. Megláttam, hogy mivé váltam. Hogy kivé váltam. Itthon ültem a kanapén, és sírtam. Mit tettem magammal? Mit engedtem megtörténni? Az elmúlt évben csaknem minden nap figyelmen kívül hagytam a saját vágyaimat, a saját szükségleteimet. Az életem fókuszába az került, hogy mások elégedettek legyenek velem, nem pedig az, hogy én elégedett legyek és jól érezzem magam, azt tartottam szem előtt, mire van szüksége a felettesemnek, az osztályomnak, a kollégámnak, nem azt, hogy én mit szeretnék.

Megszűntem Adri lenni. Elnyűtt kis katona lettem helyette, akit szétszakít belülről a távolság a mindennapi valósága és a vágyott állapota között. Fontos felismerés volt, hogy ez nem egészséges, még fontosabb, amikor rájöttem, hogy ezt meg lehet változtatni. Pusztán a tény, hogy hatással lehetek az életemre, végtelennek tűnő energiát adott, a nappali egyik végéből a másikba szökdeltem örömömben. Megerősítettem magam, hogy az az egészséges, ha az ember szereti a munkáját, jól érzi magát a kollégái között, és energikusan éli az életét olyan értékek mentén, és azokat képviselve, amikben hisz, és amik fontosak a számára, nem pedig kifacsarva, erőtlenül, önmegtagadásban.

Szeptemberben mondtam fel, anélkül, hogy bármi fogalmam lett volna, mégis mihez kezdjek magammal. Nehéz volt kimondani a vezetőmnek, hogy el szeretnék menni, többször is neki kellett futnom. Ahogy közel jött a változás valós lehetősége, megrémültem, és alkudozni kezdtem magammal. De talán ha még ezt vagy azt másképp tudnám csinálni… Talán ha ez meg ez megváltozna, akkor még „bírnám”… Végül is vannak napok, amikor nem is olyan rossz, sőt… Természetes, hogy a változásra így reagál az elménk. De nem engedtem az elhatározásból. Többen néztek furcsán, mint ahányan nem. A visszajelzések egy része elismerő volt, hallottam, hogy ez bátor lépés, más azt mondta, jó nagy hülye vagyok, hogy csak így elmegyek, nem jobb máshol sem. Ne higgyem, hogy az én tapasztalatommal majd kapok különb munkát.

De én hittem. Nem tudtam, hová fogok menni, mit fogok csinálni, de azt szentül hittem, hogy tettem valamit saját magamért, úgy döntöttem, hogy megváltoztatom azt az állapotot, amiben boldogtalan vagyok, és rábízom magam magamra, hogy megtalálom a helyem. Így léptem ki a kapun november 30-án, vetettem az épületre egy utolsó pillantást, és vigyorogva, megnyugodva baktattam a metró felé, száz százalékig biztosan abban, hogy jól döntöttem.

Azt persze nem sejtettem, hogy lesz még kétségbeesés, sírás és tehetetlenség, ahogy aztán lesz majd elhatározás, cselekvés, fájó rádöbbenések, bátor vállalkozások, és egy boldogabb, kompetensebb, tettre kész önmagam felfedezése is. Mielőtt azonban belevágnék, javaslom, hogy te is kérdezz meg magadtól néhány dolgot!

Milyen érzéssel indulsz dolgozni? Izgalmasak a rád váró feladatok, vagy csak túl akarsz esni rajtuk, esetleg egyenesen viszolyogsz tőlük?

Mi van a fizetésen túl, ami miatt azt csinálod, amit?

Tanulsz, többé válsz a feladataid által? Vagy kisujjból kirázva, unatkozva, akár érdektelenül telnek a napok?

Előre viszitek egymást a kollégáiddal, fel tudsz nézni a vezetődre? Esetleg a közös panaszkodás, a főnök szidása, mások kibeszélése tartja egyben a csapatot?

Egyetértesz a csapatodban uralkodó attitűddel, szemlélettel, döntésekkel?

Mit tesz érted a munkád, hogyan szolgál?

Ha nem érezzük jól magunkat, az azt jelenti, hogy valamin változtatni kell, nem azt, hogy hát ez ilyen, senki se örömében dolgozik. Gondold végig! A szíved legmélyén úgy érzed, hogy jó helyen vagy?

Képek: unsplash