Szeretetben együtt növekedni - 8 év párkapcsolati tapasztalásai

„A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyengédségre, nem tud meglenni nélküle.” - Márai Sándor

Márai sorai mindenkihez szólnak – rengetegen, ha nem mindannyian átéljük ezt, rettegünk attól, hogy kifejezzük, mennyire vágyunk a szeretetre, a visszautasítás félelmétől bénultan, szívünket elzárva élünk. Hogy valakiből felszínes örömöket kergető bulikirály(nő) válik, vagy magába forduló, megközelíthetetlen alak, esetleg a komolyodó kapcsolat legkisebb jelére hanyatt-homlok menekülő fóbiás, pusztán habitus kérdése. De még ha be is valljuk magunknak, hogy vágyunk egy szeretetteli, stabil párkapcsolatra, amiben örömöt lelhetünk, hogyan tudnánk szert tenni rá? Játszmákban vergődve, egótól vezérelve, sémáink fogságában partner mellett is könnyű magányosnak érezni magunkat.

Én sokáig tagadtam azt, hogy szeretetre, stabilitásra, élethosszig tartó elköteleződésre vágyom. Tulajdonképpen nem is igen hittem abban, hogy ez valami lehetséges dolog, meg igazából szégyelltem is. Tele volt a fejem torz elképzelésekkel, amiket felcseperedve magamba szívtam, hogy a férfiak mind megbízhatatlanok, a férfiak nem akarnak férjek és apák lenni, a nőknek pedig a testükkel kell a férfiak szeretetét megvásárolni. Sok butaságot gondoltam arról, hogy mit jelent egy párkapcsolat, és mit jelent férfinak, nőnek lenni benne. Úgy éreztem, hogy ha a párom nem találja ki a gondolataimat, akkor nem szeret, és nem vagyunk egymáshoz valók. Úgy éreztem, hogy nem mondhatok nemet a szexre, mert akkor nem leszek szerethető. Attól féltem, hogy ha kifejezem, hogy mit érzek, akkor elutasításra fogok találni. Abban hittem, hogy a „jó kapcsolat” sosem okoz feszültséget, garantálja a boldogságot, és valóra váltja az idilli elképzeléseimet. Ha ez megvan, akkor minden megvan, minden örökké jó lesz, és hátra lehet dőlni. Sokunkat gyötör az az alapvetően felelősséghárító elképzelés, hogy ha egy kapcsolat erőfeszítést igényel, akkor szemétdombra való, holott, ahogy az élet más területein is, azt aratjuk, amit vetettünk. Csak hát, senki se tanított meg vetni.

Nem tudok arról írni, hogy mi a tökéletes párkapcsolat titka, vagy hogy hogyan biztosítható a holtig tartó boldogság. De arról tudok mesélni, hogy mit tanultam 8 év alatt arról, hogyan lehet szeretettel, örömmel együtt lenni, és napról napra, évről évre közösen többé válni.

Tapasztalatom első kézből, röviden.

Vonzalom és egyező alapértékek

Ezt itt csak a rend kedvéért említem meg, mert amit enélkül kaphatunk, az csak rövid távú öröm. Ha az élet alapvető dolgaiban nem egyeznek az elképzeléseink, értékeink, akkor nincs a kapcsolatnak hosszú jövője, még kevésbé, ha a vonzalom a másnapossággal együtt el is múlik.

Önismeret, önismeret és még egy kis önismeret

Elköteleződni önmagunk megismerése, fejlesztése és szeretete iránt olyan befektetés, amely kivétel nélkül minden életterületen meghozza a gyümölcsét, és különösen az emberi kapcsolatainkban. Maréknyi szerencsést kivéve mindannyian többé-kevésbé megtépázva (sajnos nagyon sok esetben traumatizálva) érkezünk a felnőtt kapcsolataink színterére, és jellemzően nem az az önképünk, hogy boldogságra érdemes, szerethető emberek vagyunk, akik bátran kifejezhetik magukat, és elfogadásra fognak lelni. Annak érdekében, hogy egészségesen élhessünk és képesek legyünk szeretetet adni és befogadni, ezeket a sebeket fel kell dolgozni, amit nem kaptunk meg, azt meg kell siratni, és módot találni rá, hogy gondoskodjunk magunkról most, hogy már felnőttünk.

Természetesen az önismeret akkor tudja igazán támogatni a párkapcsolatot, ha mindkét fél elkötelezett mellette. Akkor tudunk együtt jól lenni, ha mindketten időt szánunk arra, hogy saját működésünket megismerjük, és törekszünk megszabadulni a valóság észlelését ellehetetlenítő játszmáinktól. Ha az egyik fél dolgozik magán, fejlődik és halad, míg a másik nem, akkor egy idő után mindaz, amit az a kapcsolat abban a formájában adni tud, kevés lesz, és valószínűleg fel fog bomlani.

Őszinte, tiszta kommunikáció

Az előző pontból következik, hogy megtanuljuk megosztani egymással az önmagunkkal kapcsolatos felfedezéseket, kifejezni a vágyainkat és azokat az érzéseket, amelyeket a másik viselkedése kelt bennünk. Ez időnként rettenetesen félelmetes, mert éppen azokat a dolgokat kell kimondani, vagy megcselekedni, amelyek – elménk szerint legalábbis - a félelmeink megvalósulásával fenyegetnek (elutasítás, megalázás, kigúnyolás, szeretetmegvonás, vagy akár elhagyás, kinek mi).

Velem maradt egy mondat abból az időből, amikor halálfélelmem volt, ha bármilyen feszült pontot fel akartam hozni: elég fontos a kapcsolat, hogy megtedd ezt az ijesztő dolgot?

Ahogy egymást segítve-szeretve kibontakozunk, a következő alkalom jellemzően egy kicsit könnyebb, és azt is megérthetjük, hogy a társunk valós érzései és szándékai akár teljesen ellentétesek is lehetnek azzal, amit feltételeztünk. Így tudunk együtt fejlődni. Ahogy az előző pontban is, itt is alapvető a kölcsönösség, ha csak az egyik fél próbál tenni, hamar magányossá válik.

Intimitás

Nagyon sokáig nem tudtam megfogalmazni, hogy mi az az intimitás, csak azt érzékeltem, hogy valami nagyon fájón hiányzik, amikor egymás társaságában vagyunk. A „köznyelvben” ilyenkor az szokott elhangozni, hogy keveset vagyunk együtt, több minőségi időre, több közös programra van szükség.

Azonban a közös programok semmit sem fognak orvosolni, ha ezekben nem vagyunk jelen, még kevésbé, ha korábbi feloldatlan konfliktus, visszatérő feszültség van a levegőben. Akkor nem a fogcsikorgatva elköltött „romantikus” vacsorára van szükségünk, hanem ennek a feszültségnek a közös feldolgozására. 

Az intimitás abból az önfeltárásból fog megteremtődni, amelyet az önismeret és a tiszta kommunikáció lehetővé tesz számunkra, a sebezhetőségből, a vágyaink és félelmeink vállalásából.

Természetesen nem fogunk, és nem tudunk minden pillanatot ebben az állapotban eltölteni, de amikor valóban kapcsolódunk, akkor tisztán átélhetjük a szeretet melegségét, és egy pillanatra elmosódnak közöttünk az emberi határok.

Szexualitás

Gyakorta elhangzik, hogy a hosszú távú kapcsolatban a szerelem „szeretetté szelídül”, vagy hogy természetes velejárója, hogy már nem szeretkezünk úgy és annyit, mint „az elején”. A szexre hatványozottan áll, hogy azt gondoljuk róla, minden erőfeszítés nélkül kellene csodásnak lennie, egyszerűen mert itt még több gátlás halmozódik fel, és még kevésbé akarunk ezekkel foglalkozni, mint egyéb életterületeinkkel.

A friss kapcsolat szexualitását ugyanaz a robbanékony hormonkoktél vezérli, mint magát a szerelem érzését, ami ledönt minden korlátot, gátlást, szorongást. Amikor az érzés kissé lehűl, akkor sem a másik iránti vonzalmunk múlik el, netán a libidónk szűnik meg, egyszerűen visszatérünk abba a szexuális alapállapotba, amit felnövekedésünk során kialakítottunk, és ami gyakran távol áll attól a felszabadultságtól, amit a szerelem lehetővé tett.

Húszas éveinkre már bőven szerezhetünk olyan élményeket és tapasztalatokat, amelyek komoly akadályokat gördítenek a saját szexuális örömünk útjába. Külön bejegyzést lehetne szentelni annak, hogy milyen sok módon lehetetlenítjük el a saját örömünket. Időbe telt megtanulni, és megtapasztalni, hogy a szex kapcsolódás, öröm és játék, nem pedig valuta, nem jog vagy kötelesség, nem teljesítmény és nem is értékmérő. Ha időt szánunk arra, hogy a gátlásainkat, sérüléseinkből adódó nehézségeinket felfedezzük és feloldjuk, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy pontosan olyan erős vágyat vagyunk képesek átélni, mint korábban.

Ha törődünk a saját és a közös szexualitásunkkal, akkor idővel nem rosszabb, hanem jobb lesz az együttlét, mert nem a felpörgött hormonok fogják előrevinni, hanem a természetes vágyunk a szeretkezésre, egyre kevesebb gátlással, egyre ügyesebben kifejezve, hogy mit szeretnénk, és egyre jobban megismerve egymást. Az érett szexualitásban úgy kapcsolódhatunk egymáshoz, ahogy két ember, aki még épp csak megismerte egymást, nem tud.

Érdemes azonban megemlíteni, hogy a vágy vagy az együttlét hiánya tünetként is jelezhet más jellegű nehézséget – ilyenkor az intimitás tájékán érdemes először keresgélni.

A tökéletlenség elfogadása

Rengeteg kapcsolatot mérgeznek olyan sérelmek, amelyeket az elmúlt években a felek egymásnak okoztak. Mit mondott, hogyan mondta, mit csinált, mit nem csinált. Pedig jellemzően nem akarjuk egymást bántani, egyszerűen csak a saját szemüvegünkön keresztül látjuk a világot, ügyetlenül fejezzük ki magunkat, behódolunk a félelmeinknek, és a végén valaki megbántódik, mert nem az történt, amire ő számított, vagy vágyott.

Meg kell tanulnunk elfogadni egymás tökéletlenségét. Iszonyú csatákat vívtam magammal, mert egyszerűen nem tudtam, hogy ezt hogyan kell. Úgy éreztem, ha túllépek egy konfliktuson, ha megfosztok egy feszült szituációt a „jelentőségétől”, akkor megalázkodom, megadom magam, „veszítek”, így aztán még amikor a lelkem mélyén éreztem is, hogy meg szeretnék bocsátani, tovább lépni és jókedvűen együtt lenni, az egóm foggal-körömmel harcolt, hogy inkább maradjak távoli, magányos és sértődött.

Az egónk arra játszik, hogy tartsuk fent a közöttünk lévő negatív érzelmi állapotot addig, amíg a másik fél bocsánatot nem kér, és el nem ismeri, hogy hibázott, és sajnálja. Győztesként akarjuk elhagyni az arénát, de közben elfelejtjük, hogy egy párkapcsolatban csak együtt lehetünk nyertesek vagy vesztesek.

Elköteleződés – nem érzés, hanem döntés

Az elköteleződés nem magától keletkezik, nekünk kell úgy dönteni, hogy elköteleződünk. Ez azt jelenti, hogy kimondom és vállalom, hogy a döntéseimmel arra törekszem, hogy növekedhessek, és a kapcsolatom is növekedhessen. Nem csak akkor, amikor minden csodálatos, és könnyű a másikat választani, hanem akkor is, amikor nem az.

Mert nem mindig az. Nem könnyű, amikor érzelmileg távol vagyunk egymástól (párhuzamosan jellemzően önmagunktól is), és akár teljesen idegennek élhetjük meg azt, akivel pár napja még minden nagyszerű volt. Nem könnyű, amikor valamelyikünk életében, vagy a közös életünkben egy elhúzódó feszült helyzet keletkezik (pl. komolyabb betegség, munkahely elvesztése, gyász, stb.). Nem könnyű, amikor szükségünk van a másik figyelmére, támogatására, de nincs abban az állapotban, hogy ezeket meg tudná adni (talán éppen olyan a helyzet, hogy ő is figyelmet és támogatást szeretne kapni tőlünk).

A nehézségen csak a szeretet és az elköteleződés visz keresztül. Az, hogy bár most itt nekem nehéz, a nehézséggel való megküzdés útját választom, és nem a helyzetből való kilépés útját. Mert elköteleződni döntés. Igent mondani a másikra és a kapcsolatra döntés.

Helyén kezelni a vonzalom érzését

Amikor évek, vagy akár évtizedek távlatában gondolkozunk, tudomásul kell venni, hogy lesznek emberek, akiket vonzónak találunk a társunkon kívül. Egyetemi csoporttársak, sporttársak, kollégák, vagy barátaink barátai, ha bármilyen nagyobb közösségbe járunk, nem tudjuk elkerülni, hiszen csak az utcán járva-kelve is felfigyelünk arra, ha valakit szépnek, jóképűnek tartunk. Nem azért, mert a társunk ezek szerint mégsem „az igazi”, hanem mert emberek vagyunk. Nagy csábítást jelenthet egy vonzó harmadik, akivel hasonlót élünk át, mint a párunkkal a kapcsolat kezdetén, de még nyugodtan idealizálhatjuk, nem kapcsolódnak hozzá feszültségek, konfliktusok vagy sérelmek, és hatványozottan igaz ez, ha az aktuális kapcsolatunkban éppen nehézségeket élünk meg, és a figyelemhiányunkat szeretnénk kielégíteni.

A gondolatainkért, érzelmeinkért nem vagyunk felelősek. A döntéseinkért, a tetteinkért viszont igen. Ha elkötelezett vagyok a társam mellett, akkor tudomásul veszem, hogy vonzónak tartok valakit, de nem szánok sem időt, sem energiát ennek a vonzalomnak a táplálására. Ehelyett arra fordítom, hogy a meglévő kapcsolatomat tovább építsem – és talán ez az építés ebben a helyzetben éppen csak az a döntés lesz, hogy nem kergetek más lehetőségeket. Hűnek lenni a másikhoz, az nem valamiféle kiváltsága a szerencsés embereknek, hanem egy tudatos döntés, hogy a kínálkozó kaland helyett a meglévő kapcsolatomba fektetek.

***

Most azt mondhatom, hogy a kapcsolatunk évről évre gyarapodik, de a ráfordítás, amire szükség van, nem lett kevesebb, csak más. Előttünk van még az élet számos öröme és megpróbáltatása, de ezekhez nincsen térkép, legfeljebb iránytű. Nincs más, csak az az erőfeszítés, amelyre önmagunkért és egymásért újra és újra képesek vagyunk.