Ugrás a semmibe – Mit tanultam a felmondásból? II.
Amikor az utolsó munkanapom után lefeküdtem, azt hittem, úgy kelek majd fel, mint egy láncait vesztett rab: felszabadultan, tettre készen és millió egy tervvel arra, hogy hogyan fogom felhasználni a szabadidőmet, és hogyan kerülök majd mielőbb álmaim munkahelyére. Hát nem ez történt. Inkább csak ültem, néztem a reggeli szürke Fehérvári utat egy plédbe csavarva, és azt éltem át, hogy „akkormostmivan?”. Még napokig minden éjszaka azt álmodtam, hogy dolgozom, a nappalokkal meg nem tudtam, hogy mit kezdjek. Mint valami bizarr intézményfüggőség, fel sem fogjuk igazán, mennyire keretezi a munka az életünket, és hogy a jellemző munka közbeni ábrándok – délutáni alvás, korlátlan idejű sorozatnézés, olvasás, stb. - döbbenetesen kicsi hányadát teszik ki az időnknek, alig pár órát. Mi legyen a többivel?Emellett az a tévképzet is sújtott, hogy igazából nem is lesz semmi teendőm a saját elhelyezkedésemet illetően, munkaerőhiány van, én meg szeretek, tudok is dolgozni, elég csak várnom