Ugrás a semmibe – Mit tanultam a felmondásból? II.

Amikor az utolsó munkanapom után lefeküdtem, azt hittem, úgy kelek majd fel, mint egy láncait vesztett rab: felszabadultan, tettre készen és millió egy tervvel arra, hogy hogyan fogom felhasználni a szabadidőmet, és hogyan kerülök majd mielőbb álmaim munkahelyére. Hát nem ez történt. Inkább csak ültem, néztem a reggeli szürke Fehérvári utat egy plédbe csavarva, és azt éltem át, hogy „akkormostmivan?”. 

Még napokig minden éjszaka azt álmodtam, hogy dolgozom, a nappalokkal meg nem tudtam, hogy mit kezdjek. Mint valami bizarr intézményfüggőség, fel sem fogjuk igazán, mennyire keretezi a munka az életünket, és hogy a jellemző munka közbeni ábrándok – délutáni alvás, korlátlan idejű sorozatnézés, olvasás, stb. - döbbenetesen kicsi hányadát teszik ki az időnknek, alig pár órát. Mi legyen a többivel?Emellett az a tévképzet is sújtott, hogy igazából nem is lesz semmi teendőm a saját elhelyezkedésemet illetően, munkaerőhiány van, én meg szeretek, tudok is dolgozni, elég csak várnom, hogy jobbnál jobb ajánlatokkal álljanak sorba nálam a cégek. Hát ez sem így lett.

Amikor felmondtam, úgy gondoltam, decemberben kifújom magam, karácsony, család meg miegyéb, január elsejével pedig frissen állok majd valami álombéli munkahely recepcióján és elrebegem, hogy új belépő vagyok. A tettre készségben egyébként nem volt hiba, mert január elsején valami kirobbanó energiával tervezgettem, hogy miket fogok csinálni, csak éppen utána teltek a hetek, és ezekből nem valósítottam meg szinte semmit. Pokoli volt itthon lenni, összezárva magammal, tompán, bármiféle értelmes cselekvés nélkül.

Ahogy mondtam, a munka annyira kitölti a napjainkat, a feladataink, a napi utazás, mindenféle teendő annyi ingert és figyelemelterelést szolgáltat, hogy könnyű figyelmen kívül hagyni önmagunkat, a bennünk lángoló feszültségeket, halogatott beszélgetéseket és teendőket. Ez a rengeteg inger most mind eltűnt – és cserébe ott voltam én, egyedül, magammal, egész nap, és csak hallgattam egyfolytában a gondolataimat, a kétségeimet, a félelmeimet, és utolért minden, amivel tudom, hogy foglalkozni kellett volna, de nem tettem.

Nem csak az itthonlét bénító céltalansága és a saját tétlenségem kezdett nagyon fájni, de fokozatosan döbbentem rá arra is, hogy valójában mennyiszer árultam el magam az eddigi munkám során, hányszor nem mondtam ki, amit szívem szerint kimondtam volna, mennyi helyzetben nem tudtam kiállni, és hányszor hagytam figyelmen kívül saját magam, hogy valaki másnak megfeleljek, és ez dühössé tett, és nagyon tehetetlenné is, hiszen semmit nem csinálhatok visszamenőleg másként. A másik ordító téma a párkapcsolatom lett, volt néhány dolog a kedvesemmel, amiről könnyű volt nem tudomást vennünk a dolgos hétköznapok sodrásában, de most ezek is itt voltak kérlelhetetlenül az arcomban, úgy fájt már, hogy beszélni kellett ezekről, ki kellett mondani, holott nehéz volt, és nagyon félelmetes. Mindketten féltünk a közös pénzügyek témájától is, eddig egyszer sem tudtunk konstruktívan beszélni róla, de ez a helyzet rákényszerített mindkettőnket, hogy felvállaljuk az ezzel kapcsolatos érzéseinket, félelmeinket és kétségeinket, végigrágjuk és megoldjuk az előttünk álló kihívást.

Nehéz napok voltak, befogadni, feldolgozni ezt a rengeteg megjelenő érzést, küzdeni azért, hogy megértsem, mi miért történt, és mit kell megtanulnom, és közben egyfolytában nyomasztott, hogy nem lépek előre. Az elképzelés, hogy majd megtalál engem a nagy lehetőség, amíg itthon üldögélek, megroggyant, majd szertefoszlott. Ordított bennem a sértett egó, mi az, hogy nem versenyeznek értem a cégek, de le kellett csitítani, és feltenni a kérdést magamnak: tulajdonképpen mit teszek azért, hogy megtaláljam a helyem? Mennyi időt szánok tudatosan nap mint nap arra, hogy legyen állásom? Vettem egy nagy levegőt, nekiálltam.  Jöttek az interjúk, egyik sem sikerült igazán. Kétségbeejtő volt és ijesztő, egyszerre nagyon kilátástalannak tűnt az egész, újra és újra jelentkezni, várni a visszajelzésre, aggódni, hogy mi lesz.

Ezután két fontos dolog történt valahol február második fele táján. Az egyik az volt, amikor ráébredtem, hogy a legtöbb interjúmnak izgulva álltam neki, úgy, hogy ennek itt most tétje van, nekem valamilyennek lennem kell, meg kell felelnem, olyannak kell lennem, amilyennek akarnak. Ahelyett, hogy olyan lettem volna, amilyen vagyok. Ahelyett, hogy azt néztem volna meg, nekem megfelel-e ez a hely, és mindaz, amit ajánlanak, én hogyan érzem magam az irodában, az interjúztatók jelenlétében, milyen válaszokat adnak a számomra fontos kérdésekre. Ez is annyira bennünk van, hogy egy interjún az a hangsúlyos, mi megfelelünk-e annak, amit a cég szeretne, de vajon a cég megfelel-e annak, amit mi szeretnénk?

A másik, hogy elkapott az érzés, hogy a megélhetésemet teljesen magamon kívülre helyeztem. Várakozva, reménykedve, hogy majd valaki észrevesz és kinyújtja a kezét, holott van nekem saját szakmám, pszichológus vagyok, hosszú távon erre akarok építeni, miért ne kezdjem el most? Úgyhogy elkezdtem, megtettem több eddig – a félelmetességéből adódóan – halogatott lépést, és egy héten belül voltak, akik érdeklődtek, tudnám-e őket fogadni. Ez nagy lépés volt, habár itt is voltak kérdések, kétségek, képes vagyok-e rá, kompetens vagyok-e valóban, tudom-e adni azt, amit adni szeretnék.

Persze ettől még kicsit lettem csak előrébb, és iszonyú kemény volt már a március közepe. Nagyon nehéz volt már kitartani abban, hogy nem tudom, mi lesz, a pénzemnek is kezdtem a végére érni, időnként sírva fakadtam, hogy hát nem igaz, hogy nem találom meg már azt, amit keresek, és közben éreztem, akárhogy fáj ez a helyzet, még egyszer nem bírok elvállalni olyat, amiben nem érzem önmagam, csak hogy biztos legyen az életem. De eltelt 4 hónap, és elfáradtam, vágytam már nagyon a stabilitásra.

Egy péntek délelőtt mentem az utolsó interjúra, ami be volt tervezve, visszahívtak egy helyről, amire korábban nemet mondtam azzal a felütéssel, hogy megváltozott a pozíció, közelebb áll már az én felvázolt elképzeléseimhez. Úgy ültem be, hogy nem vártam semmit, nem akartam magamat semmilyennek mutatni. Nyugodtan, elengedetten, jókedvűen beszélgettünk. Nem aggasztott, hogy megfelel-e, amit mondok, vagy hogy elég-e a tapasztalatom. Őszintén feleltem mindenre, és feltettem az összes kérdést, ami nekem fontos volt: milyen a hangulat, mekkora a rugalmasság, mennyire jellemző a felelősségvállalás, van-e egymás felé figyelem és bizalom, kitől és mit tanulhatok.

Úgy jöttem el, hogy izgatottabb voltam, mint amikor mentem. Másnapra már tudtam, hogy meg akarom ragadni ezt a lehetőséget, ha megadják, egész hétvégén ez járt a fejemben. Hétfőn megkaptam az ajánlatot, csütörtökön a szerződést. Teljesült minden feltétel, amit szerettem volna.

Eltelt egy hónap, és még mindig csak nézek, annyira más minden, mint amibe beleszoktam, hogy egyelőre az a legnagyobb nehézség, hogy én elhiggyem, lehetek nyugodtan önmagam, és minden rendben lesz.

Szóval mit adott ez a kaotikus 4 hónap?

A figyelmem a külvilágról elkezdett igazán befelé fordulni, szabadabban, önazonosabban viselkedek. Sokkal inkább olyan szemmel nézek az életemre, hogy én mit szeretnék és hogyan érzem magam, semmint hogy mit vár el bárki más.

Ledobtam a megfelelni akarás nagy részét, olyan munkahelyet találtam, amit a fejlődésem szolgálatába állíthatok, és ahol jól érzem magam. Megléptem azt, hogy ne csak egy cég kötelékében, de önállóan is tudjak dolgozni.

Több jó napom van, mint ahány rossz, energikusabb, érdeklődőbb és szeretettelibb lettem.

Magamba és a párkapcsolatomba fektettem olyan energiákat, amiket eddig nem, és közösen egy meghittebb, örömtelibb, őszintébb működést hoztunk létre.

Teljesebb az életem, mint korábban.

A felmondás volt a kulcs? Nem. A kulcs az volt, hogy szeressem és becsüljem magam annyira, hogy megszüntessem, ami rossz nekem, és olyasmit hozzak a helyére, amitől többé válok, hogy higgyek abban, hogy ha magamhoz hűen cselekszem, akkor meg fogom találni az utat a következő állomáshoz, bármilyen bizonytalan is a helyzet.

Aligha tudok mást tanácsolni, mint legutóbb: nézz körül az életedben, végy egy mély levegőt, és keresd meg, hogy mi az, ami nem jó neked, ahol nem vagy a helyeden, ahol valamit máshogy szeretnél. Dönts magad mellett.

Képek: unsplash.com