Mindennapi erőfeszítések

A hétköznapi életben van egy rakás dolog, amit nyűgnek érzek. Igazság szerint vannak napok, amikor az erőfeszítés bármilyen fajtája szinte fáj. Vacsorát kell csinálni (szalámis kenyér, nem wellington). El kell mosogatni. Tiszta agyneműt kell húzni. Ki kell pucolni a cipőmet. A fürdőt. A fülem. Időpontot kell foglalnom masszázsra, vagy a fodrászhoz. Le kellene foglalni a nyaralást. El kell ugranom egy új fülhallgatóért. Le kéne mosni a kocsit. Felhívni valakit. Az orvost. Megvarrni a lyukas zoknim. Soha véget nem érő, sőt ciklikusan ismétlődő lista.

Fekszem az ágyon, a kanapén, a földön, és rettenetesen szenvedek, közben mélabúsan nézek egy hajcsomóba gabalyodott porcicát, az élet nehéz. Lázadok. Miért lesz újra minden koszos? Tegnap is összesöpörtem, és megis megmagyarázhatatlan mocsok van az asztal alatt. Ma még akartam tornázni, nincs kedvem, semmihez sincs kedvem, de jobban félek attól, hogy elhízok, felkelek, hozom a szőnyegem, a cipőm, megcsinálom, örülök magamnak.

Döbbenetes, hogy mekkora ellenállást lehet megtapasztalni az élet operatív fenntartása iránt. No és akkor még szóba sem kerültek a világmegváltó személyes célok, ami nem fenntartás, működtetés, hanem növekedés, felfedezés, alkotás.

Eszembe jut, amikor tizenéves koromban ingerülten azt mondja apám, hogy "nem nekem tanulsz, kislányom", én meg azt gondolom, hogy de igen, neked tanulok, mert te baszogatsz. Ha rajtam múlna, akkor egész biztos nem a matek szorgalmit gyűrném szombat délután. SZORGALMI feladat, nem házi. Mit nem lehet ezen a szón érteni? Azóta is stréber vagyok, persze, aki nem csinál szorgalmit, ne is egyék.

Továbbra is úgy gondolom, hogy akkor és ott nem magamnak tanultam, mert a tanulásban nem azt láttam, hogy engem többé tesz, hasznomra válik, netán izgalmas dolog, hanem azt, hogy a kitűnőség, a versmondóverseny, a gimnasztikaverseny, az érmek meg az oklevelek tesznek értékessé a felnőttek szemében, hogy jó gyerek vagyok.

Mégis van tanulság. Most már nem baszogat senki (legföljebb én, magamat, néha szívszorító kegyetlenséggel). Nem azért kell a rendrakás, mert kijön a Tiszta udvar, rendes ház Ellenőrző Bizottság és megrovásban részesít a vetetlen ágy miatt, senki nem kéri számon, hogy gabonapelyhet reggeliztem vagy rántottát teljes kiőrlésű kenyérrel, fele tányéron legyen friss zöldség, ahogy az sem érdekel senkit, hogy megszervezem-e a borkóstolót a barátaimmal, hogy megnézem-e végül a Bosch kiállítást, hogy leszek-e író valaha, hogy örömteli, tartalmas életem van-e, vagy sem. Nekem fontos. Nekem számít, nem másnak.

Mert tulajdonképpen szeretek szép, rendezett környezetben lenni. Szeretek a szeretteimmel tartalmas időt együtt tölteni, és megnyugtat, ha kapok az orvostól egy papírt arról, hogy alaptalan az aggodalmam. Vagy ha nem az, akkor tenni azért, hogy rendbe jöjjek. Jó érzés, amikor főztem magamnak valami tápláló, finom ételt, és nem kell vergődnöm minden nap 11 órától, hogy mit ebédeljek. Az erőfeszítés felnőttként önmagamért van, hogy gondoskodjak magamról, hogy a magam számára helyes döntéseket hozzak és úgy cselekedjek, hogy növekedjek és kiteljesedjek.

Nehéz? Az. Elbukom? Gyakran. Megéri? Mindig. 

Kislányom, nem nekem tanulsz.