Hisztikirályok és hisztikirálynők

Ha abban a reményben kattintottál, hogy most jól kibeszéljük a panaszkodó kollégádat vagy az drámakirálynő barátnődet, akkor sajnos nem leszel elégedett. Maradj mégis itt, mert a téma közeli, hiszen mindannyian hisztizünk. De mi a hiszti? Ha az édességek előtt toporzékolva üvölt a gyerek? Vagy ha valaki szándékosan veszekedést provokál, csak hogy figyeljenek rá? Esetleg a sértődött duzzogás, mikor csakazértsem mondunk ki egy problémát? 

Gyors utánanézéssel azt találjuk, hogy a hiszti jelenségét a leggyakrabban indulatkezelési zavarként aposztrofálják, vagy összemossák a harag fogalmával. A gyerek viselkedése, amikor a saját korlátaiba vagy külső korlátokba ütközik, és nem tudja megtenni, vagy megkapni, amit akar, ugyanolyan dühroham, ami a felnőttet is elfogja, amikor valamilyen vágyát nem tudja beteljesíteni. Mégis van, ami a dühöt és a hisztit elválasztja egymástól. A düh egy érzés, a hiszti viszont egy viselkedés.

Két példát szeretnék megmutatni, a munkahelyi és a párkapcsolati elégedetlenség egy-egy mozzanatát, úgy érzem, ezeket mindannyian ismerhetjük.

Tegyük fel, hogy úgy érzed, te dolgozol a legkeményebben a saját csapatodban, mégsem mutatkozik semmi jele, hogy ezt bárki észrevenné. Úgy látszik, a felettesednek természetes, hogy jó munkát végzel, nem ismer el, nem emel ki, még kettesben sem kapsz dicséretet, előléptetés nincs még a kanyarban sem. Szeretnéd, hogy észrevegyenek, szeretnéd, hogy elismerjenek, és minden nap szembesülsz vele, hogy az erőfeszítéseidnek nincs ilyen eredménye, pedig te mész haza utolsónak. Itt jön a düh. Vágysz valamire, és következetesen nem kapod meg.

Hasonló érzés, amikor azt éled meg, szükséged van valamire a párodtól, valami számodra teljesen magától értetődő dologra, de úgy látszik, számára rejtély, hogy mit akarsz, mi a bajod és miért nézel úgy már megint. Szeretnéd, ha több figyelmet kapnál, szeretnél többször kimozdulni, vagy éppen az ellenkezője, szeretnéd, ha egy kicsit békét hagyna neked. De nem teszi. Nem érti. Holott az arcodra van írva (szerinted). Düh. Miért nem történik az, amit akarok?

Dühösek vagyunk, amikor vágyunk valamire, és az nem teljesül, az viszont nem kritérium, hogy erre hisztivel válaszoljunk. Mi történik, amikor mégis ezt tesszük?

Egy jó vezetőnek nem is lenne kérdés, hogy kiemelje azt, aki többet tesz le az asztalra. Hát majd lesz csodálkozás, ha felmondtam! Sok szerencsét a pótlásomhoz!

Ha igazán egymáshoz valók lennénk, akkor egyszerűen tudná, hogy mire van szükségem. Jó, majd legközelebb én se figyelek rá oda, megtudja, milyen érzés!

Amikor hisztizünk, eldobjuk a helyzetben fennálló felelősségünket, és a legtöbb esetben odaadjuk valaki másnak, aki elviheti helyettünk a balhét. Mi pedig köszönjük szépen, nem kívánunk azért erőlködni, hogy képviseljük magunkat, és megvalósítsuk, amit szeretnénk. Mert hogyan néznek ki ezek a helyzetek, ha kicsit más szemmel tekintünk rájuk?

Nem kapsz előléptetést, mert nem teszed láthatóvá a munkádat a felettesed előtt, csak várod, hogy magától észrevegye. Nem állsz ki magadért, nem képviseled, hogy a teljesítményed alapján többet szeretnél, inkább azon gondolkozol, hogy elmenekülsz a helyzetből.

Nem kommunikálod tisztán a társad felé azt, hogy mire vágysz, így aztán nem is kapod meg. Várod, hogy kitalálja a gondolataidat, mert nem mered megosztani őket, félsz a konfliktustól és a visszautasítástól, vagy hogy a te vágyaid nem is olyan fontosak.

Könnyű a másikra húzni a vizes lepedőt, és belemenni azokba a játszmákba, amik csak fenntartják a helyzetet, amiben napról napra szenvedünk. A hiszti azzal teszi a legtöbb kárt, hogy pont annyi feszültséget vezetünk le vele, amivel még elviselhető marad a helyzet, és haladunk tovább a megszokott utunkon a következő hisztiig. Megnyugszunk, amikor jól kipanaszkodtuk magunkat, szidtuk egy kicsit a másikat és még megerősítést is kaptunk. A hozzánk közel állók, bár teljesen jó szándékúan, de sokszor nem a valós helyzetünkre, a számunkra rendelkezésre álló változási lehetőségekre irányítják a figyelmünket, csak egyetértenek velünk, érzelmi támogatást adnak. Ettől persze jobban leszünk, ezért úgy gondoljuk, hogy tettünk valamit, miközben a probléma gyökeréig nem jutottunk el, egyetlen lépést sem tettünk hogy valóban változtassunk.

Ha valaki véletlenül mégis bemerészkedik az arénába, és megpendíti az egyéni felelősség kérdését, akkor pajzsként a sértettségünket és a kifogásainkat emeljük fel, igazoljuk magunknak, hogy miért is nem teszünk semmit.

Minek szólni, úgysem érdekli. Nem változik semmi. Meg hát én nem is vagyok olyan, aki folyton reklámozza a teljesítményét. Biztos könnyebb lenne, ha olyan lennék. Na mindegy, hát még várok egy kicsit, hogy mi lesz, aztán majd szóba hozom. Igen, volt most megbeszélésünk, de annyi fontosabb téma volt...

Elég baj, hogy nem tudja magától. Hát nem látja, hogy pocsék napom volt? Úgyis csak veszekedés lesz belőle, jobb nem piszkálni ezt az egészet. Mindegy, majd beszélek vele hétvégén, hátha akkor kicsit jobb kedvében van...

Ugyanakkor minden hiszti mögött megbújik egy valós szükséglet, egy kielégítetlen vágy, amit megtalálhatunk, ha le merjük dobni a bizonytalanságainkból és a félelmeinkből szőtt ruhánkat, és sebezhető meztelenségben megállni az ijesztő szituációban. Vállalni, hogy elismerésre vagy szeretetre vágyunk, hogy ki szeretnénk emelkedni, hogy félünk a saját eredménytelenségünktől, magányunktól, elutasítottságunktól. Vállalni, hogy olyasmivel találkozhatunk, ami fáj, hogy megnyitjuk a szívünket, és lehetőséget adunk valakinek arra, hogy beledöfjön, még ha ez a valaki saját magunkat is jelenti, amikor szembesülünk azzal, hogy mennyi mindent nem tettünk meg önmagunkért, miközben ordítva mutogattunk mindenki másra.

De akkor mire jó ez az egész, és hogyan fordíthatjuk a javunkra? Ha tudatosak vagyunk, a hiszti akár segítség is lehet, mert egyértelműen jelzi, hogy hol és mivel van problémánk, legyen az egy bizonyos szituáció, vagy személy. Ha felismerjük, hogy éppen összeszorított foggal toljuk el magunktól a felelősségünket, az lehetőséget teremt rá, hogy megálljunk, és kiszakítsuk magunkat a véget nem érő körből. Megállhatunk, vehetünk egy nagy levegőt, és megfogalmazhatjuk a valós problémánkat, félelmünket. Félek, hogy kétségbe vonják a teljesítményem, mi van, ha kiderül, hogy nem is vagyok annyira jó szakember, mint gondolom? Úgy érzem, nem figyelsz rám, és félek, hogy már nem vagyok neked olyan fontos.

Néhány szívdobbanásig csak a csend marad, megrázó önfeltárásunk csendje, amíg szinte vákuumba kerülünk, és várjuk, milyen reakciót váltunk ki. De ha ezt megtettük, akkor elindulhat egy beszélgetés. Akkor kinyitottunk egy ajtót, megadtuk magunknak a lehetőséget, hogy feloldjunk egy feszült helyzetet, hogy számunkra kedvezően változtassunk. A figyelmünket nem saját játszmáinkba, elképzelt végkifejletekbe öltük, hanem a valós helyzetünkbe.

Amíg nem lépünk, mindig egy olyan reakciótól, kimeneteltől, lehetőségtől fogunk félni, ami csak az elménkben létezik. Olyasmire reagálunk, ami meg sem történt. Könnyűnek tűnik ebben az állapotban lenni, egyfajta mártíromságban, de a saját szenvedésünk mellett csendesen lappang az a szúrásnyi kis rossz érzés, a tudat, hogy lehetne ezt másképp is csinálni.

Képek: unsplash.com