Miért van szükségünk konfliktusokra?

Aki járt már állásinterjún, biztosan találkozott valamilyen formában azzal a kérdéssel, hogy hogyan viselkedik konfliktushelyzetben, vagy tud-e példát mondani munkahelyi konfliktusra az elmúlt időből. Interjúztatóként érdekes tapasztalat, hogy milyen sokan vannak, akik ilyenkor visszahúzódnak, és kijelentik, hogy nekik soha nem volt konfliktusuk sok-sok év munkaviszony alatt, vagy olyasvalamit mondanak, hogy "nálunk nem voltak konfliktusok, a miénk jó csapat volt", arra utalva, hogy ilyen jellegű feszült helyzetek csak a nem jól működő emberi viszonyokban lehetnek.

Ez részint adódik abból, hogy egyéni tűrőképességünk szerint más-más helyzetet tekintünk konfliktusnak (általában azokat, amiket mi magunk már nehéznek éltünk meg), másrészt viszont az áll a háttérben, hogy sokan a konfliktushelyzetet egyenértékűnek tekintik a felvállalt, külső konfliktussal, hovatovább hangos szóváltással, veszekedéssel. Számukra csak az számít konfliktushelyzetnek, amelyben a felek világosan kinyilvánítják érdekellentétüket, és közösen terelik a helyzetet valamilyen megoldás felé. Egy kevésbé határozott, vagy konfliktuskerülő személy számára viszont nagyon kevés ilyen szituáció adódik - de ez nem jelenti azt, hogy ők nem élik át az érdekellentét feszültségét.

Vegyünk néhány nagyon egyszerű, hétköznapi példát, mondjuk valaki a tömegközlekedésen a táskájával elfoglalja az utolsó szabad ülőhelyet, vagy a szüleink erősködnek, hogy látogassuk meg őket a hétvégén, de nekünk már van más programunk, és nem szeretnénk menni. Az életünk tele van olyan kisebb-nagyobb alkalmakkal, amikor szeretnénk valamit, de ennek valaki más vágya, szándéka az útjába áll.

A világ legtermészetesebb dolga, hogy feszültséget élünk át, amikor valamilyen külső körülmény a vágyaink beteljesítésének útjába áll (még ha az csak egy olyan apróság is, hogy fáradtak vagyunk és szeretnénk leülni a buszon), akár nagyon dühössé is válhatunk. Tulajdonképpen egy olyan erőtérben találjuk magunkat, ahol a saját akaratunk, és a másik személy akarata nem teljesülhet egyszerre. Karakterünk, érdekérvényesítő képességünk, személyiségünk érettsége fogja meghatározni, hogyan cselekszünk, amikor ez a feszültség megjelenik bennünk.

A cél alapvetően az, hogy a feszültség feloldódjon, és tovább tudjunk lépni a helyzetből. A konfliktuskerülő típusok azonban hajlamosak a célt egyedül abban látni, hogy minél gyorsabban és minél kevesebb kellemetlenséggel léphessenek tovább (ezt munkahelyen szeretik úgy is hívni, hogy mindig win-win helyzetre törekednek, holott ők egyértelműen veszteseivé válnak a dolognak), és főleg, hogy ne haragítsanak magukra másokat. Ebben az állapotban könnyű meggyőzni magunkat, hogy a hazaút csak tíz perc, majd csak kibírjuk állva, vagy hogy tulajdonképpen az a helyes, ha engedünk a szüleink akaratának, és átszervezzük vagy lemondjuk a programunkat.

Ez azonban önbecsapás. A helyzet feszültsége nem múlik el, sőt fokozódik. Mert igenis le akarok ülni. Mert igenis a tervezett programomat szeretném tartani vidéki utazás helyett. De nem teszem, tehát saját magam ellen, a saját vágyaim ellen fogok cselekedni. Ilyenkor egyszerűen megfordítjuk az érzéseink áradásának irányát, és nem kifelé, hanem befelé engedjük hatni. Mert hatni fog. Mindenkinek ismerős, amikor "elengedjük" a dolgot, de valójában magunkban tovább dühöngünk, és később azon fantáziálunk, mit kellett volna másképp tenni, mit kellett volna mondani, ha elég bátrak lettünk volna. Így aztán duplán veszítünk, a helyzetben is, és önmagunkkal szemben is.

Semmilyen kapcsolat nem attól lesz jó, hogy nincsenek benne érdekellentétek, vagy ha ezek nem kerülnek kimondásra. Emberek vagyunk, számtalan eltérő érzéssel és vággyal, ahol ezek sosem ütköznek, ott legalább egy valaki nagyon sokat nyel, és egyre rosszabbul fogja magát érezni. A kimondatlan feszültségek belülről őrölnek fel minket, hiszen nem csak azt kell átélnünk, hogy az akaratunk nem teljesült, hanem azt is, hogy  - megint - nem mertünk kiállni magunkért. Az önképviselet folyamatos megtagadása negatív spirálba húz - egyre több frusztrációt élünk át, egyre jobban félünk, egyre nehezebb összeszedni a bátorságunkat, és kiszállni a romboló viselkedésből. Azután egyszer csak, látszólag a semmiből, az utolsó, apró kis csepp hatására robbanunk, és aránytalanul heves reakciót adunk valamire, kiváltva környezetünk értetlenségét, és egy nagyon is jogos "de hát miért nem szóltál" típusú kérdést.

Apró dolgoknak tűnhetnek a mindennapi konfliktushelyzetek, azt gondolhatjuk, ezeket komolyabb következmény nélkül is megúszhatjuk. De nem szabad illúziókba ringatnunk magunkat - sok kicsi sokra megy alapon a feszültségek fel nem oldása nem csak ahhoz vezet, hogy szenvedni fogunk a saját életünkben, de komoly betegségeknek is táptalajt adunk.

Gondold végig, milyen helyzetekbe törik bele folyton a bicskád!

Fontos vagy magadnak annyira, hogy legközelebb bátor legyél?