A közös szenvedés megtartó ereje

Azért vágtam bele ebbe a témába, mert az utóbbi időben nagyon szemet szúrtak azok a webes tartalmak, amelyek mind arra építenek, hogy viccet csinálnak valamely emberi nehézségből, legyen az a szülővé válás, az ismerkedés, az egészséges életmód, vagy éppen a tanulás. Én is követek ilyeneket, és szórakozatónak is találom őket - de meddig tart a szórakoztatás, és honnantól káros, ha rendszeresen ezeket olvassuk? Milyen hatással van ránk a valós és online közösség, amiben mozgunk? Erre szeretnék most rápillantani.

A legtöbbünkre jellemző, hogy olyan társaságban érezzük jól magunkat, ahol osztják a világnézetünket, hasonló értékrendet vallanak, nagyjából azokat a dolgokat szeretik vagy nem szeretik, mint mi magunk. Az emberiség hajnala óta szerveződünk olyan közösségekbe, amelyeket egy bizonyos tevékenység, érdeklődés, vagy éppen élethelyzet tart össze.

Különösen nagy erővel bír a közösséghez tartozás érzése akkor, ha nagy nyomás alatt érezzük magunkat, vagy erős stresszhatás ér minket. Ilyenkor bizonyítottan segít a nem-egyedüllét gondolata, a tudat, hogy mások is hasonló cipőben járnak. Az online világ óta könnyebb az életünk, hiszen minden eddiginél egyszerűbb magunkhoz hasonló embereket elérni, és akár virtuális csoportokat létrehozni. Egészen természetes hát, hogy létrejöttek olyan követhető oldalak és tetszikelhető tartalmak, amelyek olyan helyzeteket, érzéseket mutatnak meg humoros formában, amelyen sokan osztozunk. 

A nevetés, akár önmagunkon, instant feszültségoldó, hiszen távolítani tudjuk magunktól azt, ami fájdalmat okoz. A humor csodás dolog, még a legtragikusabb helyzetben is bele lehet egy kicsit kapaszkodni, még úgy is, ha már csak iróniára futja. Ettől olyan népszerűek a vizsgaidőszak küzdelmeiről szóló mémek, a hírességek irreálisan tökéletes fotóit parodizáló instagram oldalak, vagy épp a multicégek néha valóban abszurd mindennapjait kiforgató vicces sorok. Nem csak jól szórakozunk, de megvan az azonosulási lehetőség is (én is pont ilyen fejet vágok, mikor meglátom, hogy megvan a kettes!), és a reakciók és kommentek hadából egyértelmű, hogy sokan vannak még, akikkel "együtt vagyunk" egy élményben.

De hol van ennek a határa? Meddig vicces a saját tehetetlenségünk? Mennyire fáj valójában az, amit igyekszünk kiparodizálni? Egészen olyan, mintha valamiféle kifordult divattá alakult volna nem haladni. Szinte versenyszám, hogy ki mennyire utálja a munkahelyét, kinek milyen béna volt a randija, ki mennyire képtelen lefogyni, kinek rendetlenebb a lakása. Újabb elcseszett hétfő reggel, amikor egy értelmetlen riportot készítek a főnökömnek, aki megkeseríti az életem, haha... Már csak 12 év, mire negyven évesen elvisz egy infarktus! Megint feladtam az életmódváltást két hét után, de hát, hehe, majd hétfőtől, ugye... Addig is inkább tovább tömöm magam szeméttel, és közben gyűlölöm, szégyellem, a testem, de mások is, úgyhogy nem számít! 

A testünkhöz való viszonyunk, a párkeresés, a szakmai utunk megtalálása nagyon is nehézségekkel terhelt és stresszes terep, nem csoda hát, hogy fogódzót keresünk a környezetünkben. Azonban az együtt panaszkodásra épülő közösségiség csak abban az állapotban tud megtartani, amiben éppen vagyunk, azáltal, hogy elhiteti, rendben van, amit teszünk magunkkal. Elhiteti, hogy amit szeretnénk, az lehetetlen, hiszen másoknak sem megy. Ahelyett, hogy a változáshoz adna erőt, felmentést ad a tétlenségre, és eltávolítja a humorral. Valahogy kevésbé trendi a siker, a céljaink megvalósítása, a változás, hogy kemény munkával teljesebbé tesszük az életünket, mint korábban volt.

Meglepő lehet, de fel tudsz kelni az ébresztődre, hogyha akarsz. Te is el tudod készíteni azt a szexi gyümölcsös zabkását, amit fittanyu_123 osztott meg az instán, kb. 15 percedbe kerül. Nem törvényszerű, hogy ezen a hétvégén is másnapos fetrengés legyen a program, lehet a tiéd is az a gyönyörű havas fotó az Erzsébet-kilátóról! Le tudsz vizsgázni. Ha már az első beszélgetésben érzed, hogy nem szimpi a másik, képes vagy neki megmondani, hogy nem szeretnéd személyesen is látni. Meg tudod mondani az édesanyádnak, hogy majd akkor házasodtok össze / vállaltok gyereket / lesz kiskacsátok, amikor szeretnétek, nem amikor szerinte kellene, és nyugodtan visszavehet a cseszegetésből.

Borzasztónak tartom, amikor a saját korcsoportomban ezzel találkozom, amikor huszonévesen, harmincévesen aköré szerveződnek identitások, hogy emberek tehetetlennek, változásra képtelennek élik meg magukat, és így azzá is lesznek, a környezetük pedig folyamatosan visszaigazolja, hogy ez így oké. Nem baj, ha szar az életed, mert az enyém is az, és a Jucikáé is az, meg a Bélusé is. Vicces dolog ez, együtt szenvedni.

Ha valahol nap mint nap a kétségbeesett vicceskedésbe csomagolt sikertelenség a téma, ott szinte szégyenné válik a kitörés, a változtatás, hiszen alapbeállítás a "nem megy". A törekvést minimum kétkedés fogadja, legrosszabb esetben egyértelmű elbátortalanítás, még ha ez nem is szándékos. Nem léphetsz ki - az bizonyítaná, hogy minden cél elérhető, az tükröt tartana mindazoknak, akik csak kínosan lógatják a lábukat, és egyik szemükkel sírva nevetnek a saját fájó valóságukon.

Mert az életünk igenis lehet jó. Lehet mindent egyszerre - de nem akkor, hogy "ha igazán akarod", hanem ha teszel érte! Nevethetünk a bukdácsolásunkon - de nem a tétlenségünkön.

Tekintsünk hát végig azon, hogy milyen hatással vannak ránk azok, akikkel napi kapcsolatban vagyunk! Igazán jól érezzük magunkat, vagy csak jó érzés egyesülni a nem-haladásban? Feltöltenek a beszélgetéseink? Tettekre sarkallnak? Bátorítanak? Kapunk őszinte visszajelzéseket? Adhatunk is? Megkérdőjelezi néha valaki a véleményünket? A tartalmak, amiket nap mint nap olvasunk, milyen hatást keltenek? Növekedésre inspirálnak, vagy csak arra jók, hogy elteljen az időnk?

Nem szabad alábecsülni, hogy milyen ingerekkel, és milyen emberekkel vesszük körbe magunkat nap mint nap, egész életünkben, hiszen csak egyetlen dobásunk van - biztos érdemes ironizálva, közös szenvedésben eltölteni?

Fotók: unsplash.com