A mamahotelről másként

Népszerű témává vált az elmúlt években az a tendencia, hogy a fiatalok egyre később hagyják el a szülői házat, egyre később kezdenek önálló életet, és még olyan idősen is az iskolapadot koptatják, amikor a szüleik már egy-két gyerkőccel, önálló egzisztenciával bírtak. Női portálok és fórumok hírhedt alakja a mamahotelező harmincas férfi, mint a felnőni nem akarás élő példája, s az idősebbek részéről pedig nemtől függetlenül állandó gúny tárgya ez az életképtelennek tűnő, szüleitől elszakadni nem bíró generáció. Rendszeresen felmerül e téma kapcsán, hogy milyen gazdasági tényezők állnak a háttérben, mennyire más piaci helyzetben kell helytállni, és akár az is, hogy sok fiatal számára akár egészségtelen mértékben is félelmetes dolog elindulni az önálló élet útján.

Amiről úgy tűnik, kevésbé beszélünk, hogy a hotelnek nem csak lakója van, de üzemeltetői is, méghozzá a szülők, így a játék legalább két vagy háromszereplős, nem lehet az egész balhét az ingyen mosodának örülő léha gyereken elverni. De mi lehet a háttérben? Miért nem billentik szülői szeretetből hátsón a gyereket, kötnek batyut a vállára abban a tudatban, hogy az elmúlt huszonpár évben odaadtak már minden útravalót, amivel őt az életben el akarták indítani? Úgy tűnhet, hogy az életkorral nem arányos szintű gondoskodás és védelmezés a gyerek iránti túlzott szeretet terméke, de ezek a túlkapások valójában soha nem a gyerekről, és pláne nem az ő jóllétéről szólnak. 

Kijelenthetjük, hogy egy szülő az élete végéig szülő marad, örökké onnantól fogva, hogy tudomást szerez az úton lévő jövevényről, és a gondoskodás, az ő öröméért való cselekvés nem függ sem a gyerek, sem a szülő életkorától. Ám a gyermekvállalás minden szépsége mellett azt is látnunk kell, milyen jó pajzs a gyerek, milyen jó kifogás, és milyen jó figyelemelterelés, lelocsolva a szülői mártíromság társadalmilag nem csak hogy elfogadott, de egyenesen támogatott jelenségével.

Talán nem hangzik szépen, de a gyerek jelenléte bizonyos szempontból adu ász a szülőpárnak. A gyerek örök téma, akárhány éves, órákat el lehet tölteni azzal, hogy a vele kapcsolatos teendőkről, aktuális nehézségeiről, örömeiről, jövőjéről folyik a szó. A gyerekkel, ha jelen van, mindig lehet foglalkozni, mindig ad valami tennivalót, lehet körülötte matatni, rendezkedni, játszani vele, főzni rá, rendet rakni utána. A gyerek hivatkozási alap lehet arra, hogy a szülők miért nem járnak a saját dolguk után, lehetőség, hogy valamilyen elfogadott, és kevésbé fájdalmasnak tűnő módon szűnjenek meg önállóan létező személyek lenni, olyan vágyakkal, célokkal és tevékenységekkel, amelyeknek adott esetben semmi köze nincsen a gyerekhez.

A gyerekneveléssel sokáig lehet takarózni, és talán egy kicsit el is kényelmesedni benne. Ha a szülőpár között mindig a gyerek a téma, biztosan nem fog feltűnni, hogy másról talán már nem is tudnak beszélni egymással. Ha mindig van intézkedni való, akkor könnyű újra és újra elfogadtatni saját magunkkal, miért is halogatunk olyan sok mindent, amit egyébként szeretnénk megtenni, hiszen nem fér bele. Amíg a gyereket az élet rögös útján igyekszünk megfelelően navigálni, addig az élet gyerektől független területei úgy is háttérbe kerülnek, ha már nem lenne muszáj háttérbe kerülniük. Egy csecsemő, egy pici gyerek igényli a szülei teljes kapacitását, nem is tehet másként, hiszen nélkülük szó szerint nem tud életben maradni. Valahol a család életútjában eljön azonban az idő, amikor a gyerek már nem tart igényt rá, hogy minden őróla szóljon, és mégis sokan döntenek úgy, hogy továbbra is csak a szülői szerepüknek élnek.

Itt jön a képbe a mamahotel. Nem feltétlenül azért, mert a gyereknek szüksége van a szüleire, hanem mert a szülőknek van szükségük a gyerekükre. Azok számára, akik hosszú évek során az identitásukat csak a szülőségükben ragadták meg, és megszűntek férfinak, nőnek, házastársnak, barát(nő)nek, hobbifestőnek lenni, félelmetes fenyegetés a gyerek "eltűnése". A rengeteg felszabaduló idő és kapacitás óhatatlanul azok felé a kérdések és tények felé fordítja a szülők figyelmét, amelyeket eddig nem kellett feltenniük vagy észreveniük. Különösen nehéz, hogy ez az időszak nagy valószínűséggel egybeesik más életközépi kérdések és félelmek megjelenésével is.

Ebben a formában a gyerek és a szülő szépen ki tudják elégíteni egymás biztonság és állandóság iránti vágyát, azonban ez csupán illuzórikus állapot. A felszín alatt ott lappanganak a tudomásul nem vett feszültségek, és egyik személy sem halad a maga számára időszerű problémák megoldása felé. 

Természetes a vágy, hogy a gyermeket minél tovább védjük és támogassuk, természetes a vágy, hogy felnőttként is szeretnénk átélni a szülői gondoskodást. De néha érdemes feltenni a kérdést, hogy valóban azt tesszük-e, ami a legjobb számunkra, valóban az autonóm, cselekvő, egészséges önmagunkért dolgozunk-e, amikor döntést hozunk a magunk és a családunk életéről.

Képek: unsplash.com