"Egy kapcsolatért minden nap dolgozni kell" - de mégis hogy?

A szerelmi témájú cikkek állandó kérdése, hogy miként alakíthatunk ki és tarthatunk fenn örömteli társkapcsolatot. Elhangzik jó sok, szinte már közhelyként ismert kijelentés a modern kor problémáiról (túl sok választási lehetőség, munkahelyi stressz, online világ figyelemelterelése, stb.), míg végül előbukkan a gyakorta szóról szóra azonos konklúzió: a jó párkapcsolatért minden nap dolgozni kell. Hát, igen - bólogatunk a bölcselet felett, majd jól számon kérjük a másikat, hogy miféle kapcsolatot szeretne fenntartani, hisz' két hete megint nem mentünk sehova, meg különben is már mondtuk ezerszer, hogy ne rakja a lábát az asztalra. 

Első ránézésre valahogy egyértelműnek tűnik, hogy mit jelent "minden nap tenni". De tudjuk-e valójában? Vagy azt tudjuk, hogy mit szeretnénk, ha a másik tenne - a mi jóllétünk érdekében? Ezek a cikkek néha megkísérelnek tippeket adni - csináljatok gyakrabban közös programot, szakadjatok ki a hétköznapokból, beszélgessetek többet, szeretkezzetek sokat! Klasszul hangzanak ezek, de nem biztos, hogy az eredmény az lesz, amit várunk.

Képzeljünk csak el egy párt, tele kimondatlan feszültséggel, egyikük sem kap szeretetet igazán úgy, ahogy vágyik rá, egymás-hegyén hátán gyűlő szexuális frusztrációk, nem felvállalt konfliktusok és egymás hibáztatása keserítik az együtt töltött időt. Ezen semmilyen közös program nem tud segíteni, nem fogják tőle jobban szeretni egymást, legfeljebb majd a tengerparton lesznek együtt magányosak. Tévútra visz, amikor kívül keressük a választ, és csak még csalódottabbak vagyunk az elegáns vacsora után: nem lettünk boldogabbak, nem kívánjuk jobban egymást, levetkőzve a csinos ruhából minden olyan, mint eddig, vagy még olyanabb. Hiszen azt éljük meg, hogy tettünk valamit, és mégsem történt semmi!

Az igazság azonban az, hogy a feszültséget nem érdekli, hogy gazdáik "kikapcsolódni" mennek, nem vár udvariasan a hazaérésig, feszíti a mellkasunkat, utat keres. Ha pedig már robbanni készül, robban akárhol, számomra ékes példa és tanulság volt, amikor a kedvesemmel a Tower előtt úgy veszekedtünk egymással, hogy majdnem egy "jó, akkor a repülőn találkozunk" lett a vége, és utólag értettük csak meg, hogy melyikünkben mi ment végbe, mit szerettünk volna igazából mondani, és mit lett volna helyes tennünk, hogy az első közös utazásunkból az utcán kiabálás méltatlan aktusa kimaradjon. (Egyébként a felgyűlt feszültséget egymásra zúdítani sem éppen valós problémamegoldás, de erről majd máskor.) 

Az élvezetes közös élmények, de akár egy igazi beszélgetés, vagy egy szenvedélyes együttlét csak akkor működik - sőt, akkor jöhet létre -, ha valóban örömünk telik a tevékenységben, egymásban, ha jelen vagyunk, és át tudjuk élni, ami történik velünk. A sértődöttség, a harag, a ki nem mondott dolgok elválasztanak egymástól, elveszik a meghittség, a valódi együttlét lehetőségét.

A "minden nap tevés" tehát saját magunkkal kezdődik. Könnyen érezhető, hogy mennyire, elég csak arra gondolni, hogy éhesen, fáradtan, vagy a napunk korábbi eseményeitől felzaklatva nem csak a párunkra, más szeretteinkre sem tudunk igazán figyelni, türelmetlenül, ingerlékenyen viselkedünk. Mielőtt közösen örülnénk, tudnunk kell egyedül is örülni, ennek pedig feltétele a megfelelő fizikai és mentális állapot.

Ahhoz, hogy valóban egymással tudjunk lenni, az őszinteség csöppet sem könnyű feladata is megkerülhetetlen. Először magunkhoz kell őszintének lennünk, felfedezni és megérteni, mit érzünk, mit szeretnénk, miért viselkedünk, reagálunk egy bizonyos módon. Ez nem csak hogy nem könnyű, mert rengeteg belső ellenállással találkozunk, de sokszor fáj is, amit megtapasztalunk magunkról, sokszor kiderül például, hogy nem is volt igazunk. Ám ha ez megvan, belevonhatjuk a társunkat is, kimondhatjuk mit érzünk, a viselkedése hogyan hat ránk, megoszthatjuk a félelmeinket. A hurcolt sérelmeink, kielégítetlen szükségleteink és be nem vallott bizonytalanságaink falat képeznek azokban a helyzetekben, amikor egyébként élvezhetnénk a közösen töltött perceket. 

Elsöprő érzés megengedni az álarcnak, hogy lehulljon, átélni, ahogy a kimondott szavakat követően végre kioldódik a gyomorgörcs, vagy éppen előtör a lefojtott sírás, és megteremtődik az út egymás felé.

A párkapcsolat olyan területe az életünknek, ahol könnyebben hárítjuk a felelősséget, mint akárhol máshol, hiszen úgy érezzük, sok forog kockán: elfogadhatóságunk, szeretetre méltóságunk bizonytalanságai kerülnek terítékre. Egyszerű a másikat hibáztatni, belekapaszkodni a gyengeségeibe és mutogatni rájuk, számon kérni a tetteit és persze meglobogtatni a jó kapcsolatról szóló cikket az orra előtt, hadd lássa, őmiatta nem működik itt semmi, hiszen mennyi mindent nem csinál, vagy nem úgy csinál, ahogy szeretnénk.

De meg tudunk-e állni és megkérdezni magunktól, hogy mi az, amit mi nem teszünk meg? Hányszor vagyunk mi magunk figyelmetlenek? Hányszor viselkedünk szeretettelenül, gyengédség nélkül, szeretetet és gyengédséget követelve? Ki merjük-e mondani, ami bennünk zajlik, vagy megelégszünk a semmi, csak fáradt vagyok hazugságával? Gondoljuk-e, hogy csakazértsem, duzzogva, szándékosan fenntartva egy helyzetet, ami mindkettőnknek fáj? Keressük-e az elégtételt a veszekedésben, amikor jól odavághatunk, ahol tudjuk, hogy fájni fog? Át tudjuk-e élni a másik bántása nélkül annak a fájdalmát, amikor nem elégíti ki a szeretetvágyunkat?

Mielőtt kivont karddal rontanánk a kedvesünkre, kérdezzük meg, mi magunk vajon megtettünk-e mindent.

Közösen dolgozni azért, hogy jó legyen együtt valóban állandó feladat, de az esti mozizást csak akkor fogjuk igazán élvezni, ha nincs szorító mellkas, se puffogás, és meleg szívvel tudjuk fogni egymás kezét, miközben a nachot egyensúlyozzuk az ölünkben.

Képek: unsplash.com