A rejtélyes énidő

Nemrég tanúja voltam egy beszélgetésnek, amely az énidő (me-time) fogalma körül alakult ki, és az állt a középpontjában, hogy kinek mit jelent ez a kifejezés, ki szereti, nem szereti, hogy a köznyelvbe ennyire beivódott és miért. Ez engem is arra sarkallt, hogy elgondolkozzak, milyen tartalmak állhatnak a fogalom mögött, és milyen kontextusban segítheti, vagy éppen hátráltathatja egy személy fejlődését.

Az énidő a köznyelvben és klasszikusan azt jelenti, hogy tudatosan kikanyarítok a napomból / hetemből egy szeletet - tipikusan 30-60 percet vagy egy napszakot - amit csak saját magamra szánok. Ebben a 30-60 percben élek a hobbimnak, sportolok, sétálok, vagy csak fekszek és nem csinálok semmit, ez az én időm, amiről szabadon dönthetek. Rólam szól, az én vágyaimról, az én szükségleteimről, nem arról, hogy a kötelezettségeimet teljesítem, és mások szükségletei szerint áldozom fel az időmet és energiámat. Nagyon szépen és tudatosan  hangzik, ha azt mondjuk, én minden nap fél órát önmagamra szánok, jöhet a vállveregetés. De kire szánom akkor a nap többi 23 és fél óráját?

Énidő, mint a túlélés eszköze

Ha úgy éljük az életünket, hogy folyamatosan mások igényei és szükségletei osztják be az időnket és kötik le az energiánkat, az énidő olyanná válhat, mint egy kis sziget, ahová kiköthetünk, ahol egy kicsit megpihenhetünk az élet viharában. De önbecsapás azt gondolni, hogy tettünk valamit önmagunkért, ha a kiszabott fél órát követően mások visszakövetelik a figyelmünket, ha ismét háttérbe kell szorítani a szükségleteinket. Még arra sem lesz elég ez a pillanatnyi szünet, hogy észrevegyük a taposómalmunkat, nem hogy elkezdjünk kilépni belőle.

Kikapcsol-e a hétvégi kirándulás, ha mögötte ott lopakodik a hétfőtől való gyomorgörcs, az érzés, hogy néhány óra és kezdődik elölről az egész hetes kínlódás, hogy nyolckor már ott kell állnunk a helyen, amit évek óta gyűlölünk, csinálva valamit ami nem érdekel és nem ad nekünk semmit? Mennyire pihentető a forró fürdő a tudattal, hogy utána vissza kell térnünk a párunkkal megoldatlan konfliktusok feszültségébe, a cseszegető anyósunkhoz, hogy a kádból kiszállva a fürdőszobatükörbe pillantva máris elönt a szégyen és az önutálat, amikor meglátjuk a testünket?

Ha az énidőt így használjuk, nem lesz több puszta menekülésnél, ahol egy időre elbújhatunk a mindennapos feszültségeink elől. Megkönnyebbülés lehet megpihenni egy kicsit egy sorozatban, egy könyvben, kicsit kiszabadulni az otthonunk falai közül, de abban nem fog igazán támogatni, hogy a problémák, amelyek egyfolytában feszítenek oldódjanak, megszűnjenek.

Énidő, mint önmagunk fókuszált fejlesztése

Lehet barátunk a kijelölt énidő, ha az a vágy hívja életre, hogy valós és tartós változásokat hozzunk létre a mindennapi életünkben. Ha úgy döntünk, időt szánunk az elcsendesedésre, a testünk tudatos ellazítására, a testmozgásra, ha naplót írunk, elmélkedünk, segítő szakemberhez fordulunk, úgy valóban kijelentjetjük, hogy ez az idő nekünk, értünk van, a viselkedésünkkel önmagunkat szolgáljuk. A kerekek pedig gyorsabban meglódulnak, mint amire számítunk - ha hajlandók vagyunk észrevenni, milyen gyakran szabotáljuk a saját boldogságunkat, fojtjuk magunkba a feszültségeinket, hallgatjuk el a vágyainkat, az önmegtagadás felismerése haraggá, a harag cselekvéssé válhat. Amikor tényleg elkezdünk figyelni magunkra, nagyon hamar elviselhetetlenné válik a lélekölő munkahely, a bántalmazó család, az örömtelen párkapcsolat, és képessé válunk a változtatásra.

Énidő, mint életmód

Amikor elhatározzuk magunkat, hogy megismerjük, kik vagyunk valójában és mik a tetteink mozgatórugói, hosszú útra indulunk, amely éppen annyira van tele félelemmel és fájdalommal, mint amennyi növekedéssel, örömmel és szeretettel. Kellő kitartással önmagunk megfigyelése és kifejezése válik a normává, s mi sem természetesebb, mint hogy egy döntés előtt megvizsgáljuk, mit szeretnénk, mi esne jól, mi töltene el örömmel, mire van igazából szükségünk. Az énidő abban a formában, ahogy most beszélünk róla, szinte értelmét veszíti, hiszen a mindennapi élet természetes része az, hogy nem a külvilág elvárásait figyeljük, nem foglalkozunk vele, hogy ki mit fog mondani vagy gondolni, hanem szabadon úgy cselekszünk, ahogy magunk számára a legjobb.

Ez nem azt jelenti, hogy figyelmen kívül hagyjuk mások vágyait, vagy hogy önzően viselkedünk - az önzőség soha nem önmagunk kifejezése, csupán egónk védelmezése és táplálása -, hanem azt, hogy nem fojtjuk el az érzéseinket, és nem teszünk olyat magunkkal, ami rossz nekünk azért, mert úgy hisszük, mások ezt várják tőlünk, vagy azt mondjuk magunknak, hogy úgysem lehet másként.

Mit jelent hát mindez? Rossz az, ha hazaérve ledőlünk a tévé elé és csak kibámulunk a fejünkből? Baj, ha egy regényhős kalandjaiba mélyedve kilépünk kissé saját életünk keretei közül? Nem rossz, és nem baj, azonban tévútra vezet azt gondolni, hogy az önmagunkra figyelés ezt jelenti, és még inkább, ha elhisszük, hogy elég a szükségleteinkre fókuszálni minden nap vacsora és lefekvés között, vagy egy-egy szombat délután. Ha minden nap van egy vagy két helyzet, amikor a vágyaink szerint cselekszünk, akkor lehet ott minden nap öt, tíz és húsz is, amikor ugyanígy teszünk. Nincs olyan élethelyzet, ahol nincs mód változtatni, s ha minden nap csak egy apró lépést teszünk meg, a haladás akkor is megkérdőjelezhetetlen lesz.

Ha az első lépés a szobába elvonulás és fél óra színezés, vagy garázsban bütykölés vagy bármi, akkor legyen az - de gondoljuk végig, hogy az örömöt keressük benne, vagy a menekülést, és hogy ha már ezt az egyet megtettük, mi mindent tehetnénk még meg?

Képek: unsplash